Gondolkodtam rajta megírjam-e, túl sokat nem akarom ragozni, nem jó a kedvem mostanság, úton útfélen el tudom pityeregni magam, tudom ez egyfajta önsajnálat, mert magunkat érezzük kevesebbnek drága szerettünk elvesztésével. De ez már sok egy kicsit nekem is, januárban meghalt a férjem Apukája, egyik napról a másikra ment el, alig bírjuk kiheverni, nap mint nap gondolunk rá, minden tevékenységben benne rejlik a keze munkája, s hiányzik, nagyon. Csak az utolsó hét volt, amikor gyengébbnek mutatta magát, orvosról orvosra járt, fájt a szíve, aztán január 30-án nem bírta tovább, szó szerint megszakadt. Február közepére volt időpontja EKG-ra..... , mert olyan nincs, hogy sürgősségi vizsgálat, azt csak a kifejezett kórházi sürgősségin készítik el, oda meg nem akart menni. Ennyi..... az emberi élet, s már csak az emléke él addig, míg van ki emlékezzék rá.
Most októberben meg elment a Keresztanyum. Anyukám egy szem testvére, neki nem a rövid elmúlás jutott, s bár csak hét hetet volt kórházban senkinek nem kívánom. Közben Anyukámnak volt a nagy nőgyógyászati műtéte, meg sem tudta nézni a testvérét, akit egyik kórházból a másikba küldtek, majd vissza, de az állapotán javítani nem lehetett, teljesen leépült, nem részletezem, október 14-én temették.
Hosszú az idő, míg úgy érezzük, többek lettünk általuk, hogy sokat tanultunk tőlük, benne lesz minden cselekedetben ami eszünkbe juttatja. Nem tudok szuperlatívuszokban beszélni, s a kevesebb több, ezért álljon itt Katica Keresztanyu emlékére, egy
Mementó
Emlékszem egy régi karácsonyra, egy mélyről jövő nevetésre, amikor gyomorból indítod, és nem hagyod abba, olyan igazi kapdelMardelos (a flúgos futam rajzfilmből), az a jó reszelős fajta, - már akkor is sokat cigizett,- és a sugdolódzásra, ssssss.... ne beszélj, felébreszted..... És lőn világosság tényleg felébredtem és kiabáltam: mit csináltok???? Majd kigyúltak a fények, s volt karácsonyfa de óriás, mesebeli díszekkel, rajta az elengedhetetlen papírbőrönddel ami csurig volt franciadrazséval, és a baba, az első nagy babám, és illatok, hangok, fények. Negyven meg valahány éve, talán két éves ha voltam, de nagyon bevésődött pedig milyen kicsi volt a nagyszüleim háza, az egy szobájával, búboskemencéjével, és pöttöm az asztal tetejére állított fenyő, de alulról nézve a világot minden óriásira nőtt. Hol az a ház? Hol az a fenyő, és hol vagy Keresztanyu?
Nyugodjál békében!
Tegnap is ettem a szilvalekvárjából, -igazi üstben főzött, majdnem fekete, beszáradt az üveg feléig- olyan pötyőkét senki nem tud készíteni már.
